Sajtóvetítés

Részletek a film 2009 március 17.-én
az Uránia Nemzeti Filmszinházban tartott satóbemutatójából

Várszegi Asztrik
pannonhalmi főapát, püspök

Nagy szeretettel és barátsággal gratulálok Petényi Katalinnak és Kabay Barnának. Őszinte örömöm, hogy itt ülnek közöttünk Tímár Ágnes, Kuklay Antal, Hagemann Frigyes, Szabó Ferenc, Bajcsy Lajos, akik ezt a filmet hitelessé tették. Úgy gondolom, hogy ez a nagy empátiával és nagy szeretettel készült film ugyanezzel az empátiával és szeretettel mutatja fel azokat a sebeket is, melyeknek gyógyulására és gyógyítására várunk.

Ez a film egy sajátosan egyházi témát felölelő munka. Az én kapcsolódásom három síkú: Az egyik az, hogy magam is foglalkozom ezzel a kérdéssel, főként Pannonhalmára és a mi közelmúltra koncentrálva a kutatásaimat és az eredményeimet, a személyes barátság és az ügynek a szolgálata.

Hogy ez a film hasznára van-e magyar egyháznak, ahhoz Erdő Péter bíboros urat szeretném idézni, aki 2009 február elején Zágrábban az Európai Püspökök Konferenciájának püspökeivel tanácskozott a következő témában: A közép- és keleteurópai egyház küldetése húsz évvel a kommunista rezsim bukása után. Bíboros úr ott kifejtette, hogy a jelen kortársainak el kell mondani, hogy mi történt az egyházzal. Fontos küldetésünk és sok feladatunk van ezen a téren, talán az egyik legfontosabb a társadalmakban a kiengesztelődés szolgálata.

Ha így tekintem, munkatársként vagy kívülállóként ezt a filmet, azt gondolom, a kiengesztelődés és a bizalomnak a megszilárdítását szolgálta. Meg vagyok róla győződve, hogy minden keresztény felekezetnek. Minden hívő embernek és rajtuk keresztül az egész társadalomnak szolgálat, mert egy remek modell, ahogy meg tudjuk közelíteni a velünk történteket.

Gyarmati György
az Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója

Elsődlegesen az értelemre apellál ez a film. Az empátia számomra rejtőzködő eszköz volt. És akinek füle van a hallásra és szeme a látásra, ebből a filmből láthat és hallhat, függetlenül attól, hogy ennek adott esetben sokféle igen érzékeny fogadtatása is lehet.”

Petényi Katalin
író, rendező

Eszmélődő ifjúságom emlékei és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tanulmányozása késztettek a film elkészítésére. Máig elevenen élnek bennem gyerekkorom emlékei, rettegések az éjszakai házkutatásoktól, a lakásunkba beépített lehallgató készülékektől, gyanakvás a környezetünben levő besúgóktól. Családunk több tagját is bebörtönözték az ötvenes években. Férjemet, Gyöngyössy Imre filmrendezőt, aki pannonhalmi diák volt, 1951 januárjában államellenes összeesküvés vádjával egy koncepciós perben három év börtönbüntetésre ítélték. Számomra a forgatás legnehezebb napjai azok voltak, amikor az ő nyomában jártuk a Fő utca, a Gyűjtő, a váci börtön folyosóit.

Amikor megjelentek az első ügynök jelentések és napvilágra kerültek az Állambiztonsági Szolgálatok iratanyagai, Kabay Barna rendezőtársammal elhatároztuk, hogy filmet kell készítenünk erről az időszakról. Féltünk attól, hogy olyan szerzők kezébe kerül ez a téma, akik a szenzációt keresik majd. Kötelességünknek éreztük, hogy a film rendkívül gazdag és sokrétű nyelvezetével közvetítsük azoknak a hitvallóknak az üzenetét, akik hosszú éveket töltöttek börtönben, mert hitükhöz hűek maradtak, de ugyanakkor hírt adjunk azokról is, akiket az Állambiztonsági Szolgálatok titkos ügynökökként vont be a hálózatba és megfigyeléseikkel és jelentéseikkel elárulták társaikat.

Az Állambiztonsági Szolgálatok iratanyagainak tanulmányozása közben megrendítő sorsokkal találkoztam. Kabay Barnával együtt úgy gondoltuk, hogy drámai életutak tükrében mutatjuk a besúgó gépezet működését és azokat az embereket, akik válaszút elé kerültek és így vagy úgy áldozatai lettek ennek a korszaknak.

Az anyag óriási, természetesen nem törekedhettünk teljességre. Az egyház elleni támadásokat kronológiailag követtük, a filmet néhány drámai esemény köré csoportosítottuk, mint a hatvanas évek elejének koncepciós perei, a pannonhalmi kolostor vagy a határon túl a római Pápai Magyar Intézet megfigyelése. Arra törekedtünk, hogy a kortanúk visszaemlékezésein, az ügynökök jelentésein, a tartótisztek értékelésein és az Állambiztonsági Szolgálatok lehallgatókészülékeinek felvételein keresztül párhuzamosan tárjuk fel ezeket az eseményeket.

Asztrik főapát úr, aki nemcsak karizmatikus szerzetes és püspök, hanem kíváló történész, mint filmünk fő tanácsadója kezdettől fogva segítette munkánkat. Ugyanakkor igen nagy segítségünkre voltak azok a fiatal történészek, akikkel a kutatás és a forgatás alatt is intenziven együtt dolgoztunk.

Köszönettel tartozunk a filmünkben szereplő hitvalló kortanuknak, Tímár Ágnesnek, Kuklay Antalnak, Balás Béla püspöknek, Hagemann Frigyesnek, Bajcsy Lajosnak, Szabó Ferencnek, Rédly Elemérnek, Adriányi Gábornak, Somogyi Sándornak, akik megértették szándékunkat és visszaemlékezéseikkel személyes életüknek egy részét részét megosztották velünk és a nézőkkel.

Kabay Barna
rendező, producer

Úgy gondolom, hogy nem szabad lebecsülni a közönséget. A mai magyar nézők igenis felfogják, ezeket az őket nagyon is izgató kérdéseket, és nagyon nagy hiba lenne, ha ezekről hallgatnánk, vagy csak részben beszélnénk. Amikor 2005-ben elkezdtük ezt a filmet, kifejezett célunk volt, hogy mindenről nyíltan, őszintén beszéljünk, mert az emberek megértik ezeket a problémákat. Csak azt nem értik meg, ha valamit elhallgatunk, netalán félretájékoztatunk.

Ez a film nemcsak a katolikus egyházról, hanem a keresztény egyházakról szól. Tudatosan szerettünk volna szólni minden egyház problémájáról. És Itt nemcsak a magyar egyházakról van szó, hanem a közép-európai egyházakról, ahol Moszkvai irányítással egy szisztéma működött, természetesen minden országban másképp, más eszközökkel, más hangsúlyokkal. A támadások minden egyházat egyformán érintettek. Az MTV számára készített 8x25 perces sorozat így nemcsak magyar témát dolgoz fel, hanem a keletberlini evangélikus egyház üldözését is bemutatja, a Szamariter közösség és Rainer Eppelmann evangélikus lelkész diktatúra alatti sorsát.

A filmet nem volt könnyű elkészíteni, nehéz volt meggyőzni a televíziókat a film fontosságáról. Adásidő hiányában nagyon sok számunkra és objektíven is lényeges dologról le kellett mondanunk. Az sem volt könnyű, hogy miután felkerestük a filmünkben szereplő kortanukat, elérjük, hogy a lámpák fényében is megosszák velünk életük, múltjuk titkait. Szeretném megköszönni a bizalmat, a segítséget, azt, hogy eljöttek velünk az eredeti helyszínekre, a börtönökbe.

Hitvallók és ügynökök
Petényi Katalin és Kabay Barna filmje

"Non admire, non irridere, non indignari, sed intellegere."
(Baruch Spinoza)

Maga a cím kettős szálon futó láttatást indukál, magam is kétfelől közelítenék a mondandómhoz, illetve – harmadikként – majd a filmhez.

Az egyik. Magyarországon a rendszerösszeomlás utáni első évtized a huszadik század második felének mártír-egyház recepciójáról szólt: ezt a képet kínálták az első - ,,gyorsjelentés-szerű” – történeti rekonstrukciók, ezt támasztották alá a hitvalló klerikusok egymás után megjelent visszaemlékezései, és ebben a szellemben készültek a korabeli ,,memoár” dokumentumfilmek is. (Magam vagy tizenötöt véleményeztem – utólag. Úgy emlékszem, ennyi volt egyháztörténeti tárgyú azon, mintegy 130 – a Történelmi Filmalapítvány által támogatott – alkotás közül, amelyek egyenkénti és összefoglaló értékelésére kaptam megbízást.)

Az újabb évezredet is jelentő legutóbbi évtizedben már a történettudomány szakmai konvencióit követő munkák is szépen gyarapodtak, mindazonáltal – politikai rendőrségi iratok fokozatos hozzáférhetővé válásával összefüggésben – egyre inkább az addigi önimázs fonákjára helyeződött a hangsúly. A hatalommal kollaboráló – s úgy tűnik, egyéni előmenetellel honorált – klerikus múltjának firtatása került a középpontba. S mert az utóbbiakból a Kádár-korszakban számosan az egyházi hierarchia ,,elitjébe” kerültek, zsurnaliszta általánosításként fogalmazódik meg, hogy az elnyomatás közepette is tovább élt (illetve reinkarnálódott) a kommunista hatalom és a katolikus egyház – historizált változatban ,,trón és oltár” – évezredes összefonódása.

A hangsúly áthelyeződésébe egy politikai mozzanat is közrejátszott. Az, hogy az egyház – általánosabban a magyarországi egyházak – mindvégig kimaradtak az átvilágítási procedúrából, az intézményesítet lusztrációból. Így előállt egy olyan helyzet, hogy szinte mellékessé vált a megejtett lusztráció tényleges csődje – mert aligha tekinthető tényleges hozadéknak a közéleti bohózattá váló néhány precedens. Ebből ennyi tartozik mostani témánkra, hogy – a zavarodottsághoz illő képzavarral élve – a magyarországi egyház(ak) homlokát két stigma ékteleníti. Az egyik, a közvélekedés számonkérő fele szerint: lám-lám, az egyházak kivonhatják magukat az alól, hogy szembenézzenek múltjukkal. A másik stigmát pedig az időközben nyilvánosságra került klerikus ügynökök sora jelentette-jelenti. Mindenesetre az ecclesia immaculata törekvés – mert a mártíregyház imázsa ezt igyekezett sugallni -, mindenképpen odalett. (Az itt logikusan következő kérdések sorát most nem teszem fel.)

A másik. A velem közel azonos – vagy éppen nálam is több – telet számlálók még emlékezhetnek Arkagyij Rajkin akcentusára: ,,Válámi ván! Déé ném áz igázi!” témánkhoz igazítva: mindkét fentebb említett - ,,tükör által említett homályosan” – láttatási törekvésnek ,,van igaza is”. És most hívom magam elé védőpajzsnak Baruch Spinozát –lefordítva fentebbi bonmot-ját: kéretik nem rácsodálkozni, nem megbántódni, nem méltatlankodni, hanem tessék előbb megpróbálni megérteni azt, amit a film megjeleníteni próbál. Itt a magyar nyelv – s nem csupán a nyelvi játék – kétértelműségére utalok; az intellegere (megértés) nem konszenzus, nem azonosulást jelentő egyetértés. De az előbbi nélkül esély sincs az utóbbira. Nem azt mondtam, hogy a fentebbi – egyik metszetben eufemizáló, másik metszetben illúziórombolóan deheroizáló – egyoldalúságoknak igazuk van, hanem azt, hogy van bennük igazságmorzsa is: egészükben viszont ,,fától az erdőt” effektus a jellemzőjük.
A korszakot illető magyar egyház-szociológiában visszatérően találkozunk két közhelyé koptatott megállapítással. Az egyik szerint bizony adódtak helyzetek, amikor a szentségeknek önmagukért kellett helytállniuk a szentségeket kiszolgáltató pásztorokhoz képest. A másik, hogy a magyar katolikus egyházat alig érintette meg a második vatikáni zsinat. Ezt a kórképet egészíti ki azután a harmadik, történeti összetevő. A világi rendszer sok szempontból markáns diszkontinuitás álláspontját képviselte: mérlegkészítés, számvetés – és esetleg annak konzekvenciái – nélkül. Itt megint elvágom a gondolatot, mert illetéktelen vagyok az egyház ,,belügyeit” taglalni; csak a világi környezetre utalok. Húsz év elteltével fölösen elég keserves tapasztalatunk van már azt illetően, hogy a szekularizált magyar világ kapcsán gondolkodóba essünk: nem kevésbé kínkeserves a rendszer-transzformáció damaszkuszi útján fordítva menni végig és Paulusból Saulussá visszavedleni úgy, hogy az még megújulásnak is tűnjön.

A film. Az a benyomásom, hogy Petényi Katalin és Kabay Barna filmje – mindvégig Várszegi Asztrik tartalmi kalauzolásával – a spinozai értelemben használt intellegre álláspontjáról szemléli és igyekszik láttatni a magyar katolikus egyház milyenségét a huszadik század második felében. A kognitív ismeret – az értés – párosul az empatikus megértéssel. Eközben túllépnek az eddigi közbeszéd kétosztatú csőlátásán, az üldözött-mártír egyház, kontra ügynökök vezérelte kollaboráns egyház leegyszerűsítésen. Végignézve a filmet valószínűleg nem minden karakter-típust vettem észre; mindenesetre legalább nyolc vonulatot, nyolc reprezentáns habitust sikerült elkülönítenem. Saját funkcionális körében – és szűkeb-tágabb társadalmi közegében – mindegyikük Krisztus egyházának volt felkentje, fogadalmasa, s mégis ilyen sok arcát mutatja rajtuk keresztül az, amit anyaszentegyháznak hívnak és ,,hiszekegynek” imádkoznak.

Megtaláljuk közöttük

  1. az eklézsiai és közéleti értelemben egyaránt intranzigens, küldetéstudatos középszerűséget,
  2. a magas intellektusú, intrazigens hitvallót,
  3. a hitvallót, aki a közéletben csetlik-botlik, de státusa kikerülhetetlenné teszi a közéleti szereplőként való működést,
  4. a kényszerűségből – megzsarolás miatt – kollaborálást vállalót, aki eközben gondosan ügyel arra, hogy lehetőleg ne ártson,
  5. a kényszerűségből – megzsarolás miatt - kollaborálást vállalót, aki eközben gondosan ügyel arra, hogy lehetőleg ne ártson, de egy ,,rövidzárlatos” elszólás miatt mégis persorozatot zúdít egy másik rendhez tartozó nyakába,
  6. a magyar provincializmusban ,,nemzetközi nagymester” , aki belemegy az ,,állam-egyház párbeszédnek” az állambiztonság játékszabályai szerint folytatódó sakkjátszmájába, s eközben próbálja menteni, ami menthető,
  7. a ,,megmérettél és könnyűnek találtattál” sodródót, aki egyszerűen fogalmazva – jellemgyengeségből adódóan – túlélni reméli a zord időket,
  8. a hitének-egyházának kufárát, aki pőre karrierizmusból hajtva egy szívvel szolgálja az Istent és az istentagadó császárt. ,,Add meg az Istennek ami…”

A korszak egyháztörténetében járatosabbak – mert én tudásom szerint még ministráns legénynek se lennék alkalmas – lehet, hogy ennél is több réteget, ,,stációt” lesznek majd képesek dekódolni. Mindenesetre a film kellően strukturált keresztmetszetét adja, illetve számos formaváltozatát jeleníti meg a magyar katolikus egyház kebelében megtalálható viselkedésformáknak a pártdiktatúra – hol fojtogatóan kíméletlen, hol meg farizeus csalárd – szorításának évtizedeiből. Manapság már talán kevésbé érzékelünk egy rendszerszociológiai alapvetést: azt, hogy az egyházak (s ezen belül a katolikus egyház), illetve reprezentánsai – a legkisebb falu plébánosáig bezárólag -, létükben és mindennapi nyilvános működésükben opponálták a fennálló hatalom fundamentumát. Ebből következően mindvégig a rendszer belső ,,főellenségének” számítottak, s ennek megfelelően voltak – adott esetben más társadalmi rétegeknél is intenzívebben – a legszorosabb fürkészés, nyomás alatt. Ez is elsődlegesen az állambiztonsági iratokból válik nyilvánvalóvá, persze csak azok számára, akik veszik maguknak a fáradtságot, hogy az iratok minél nagyobb hányadát megismerjék, s nem csupán egy-egy kipécézett klerikusra koncentrálnak. Ugyanebből következik, hogy a 20. század második felében Magyarországon élt klerikusok társadalmi halmazának egészét tekintve ezen réteget sújtotta legnagyobb hányadában egyfelől a meghurcoltatás (10-12%), és e rétegen belül mutatható ki relatíve legnagyobb arányban a besúgók számai is (7-10%).

Van egy további rétege is a filmnek. Ez ügyben Karl Rahner, a múlt századi neves német hittudós jut eszembe. Emlékezhetnek: ő volt az, aki a hit transzcendens tanát a katekizmus csorbítása nélkül transzformálta szeretet-tanná. Pál nyomdokain járva, Krisztus ,,mindenek felett való” Isten mivoltán egy árnyalatnyit mozdítva, közülünk valóvá humanizálta a Megváltót. A magasságos-külsődleges istenséget belénk-közénk helyezte: Rahner megkettőzte az értelmezést, de közben megkönnyítette a laikus interiorizálást, a befogadást. Mintha valami hasonlóval próbálkozna a film is: profánul azt is mondhatnám, hogy a szükséges és elégséges mértékben ,,szekularizálja” az egyházat.

Az alkotók közülünk valóvá teszik a hitvallásos lét tántoríthatatlan elkötelezettjeit – és az ennek következményeit viselőket – éppen úgy, mint eszközszerepet vállaló, de azt nagyon sokféleképpen teljesítő stigmatizáltakat is. Számomra elsődlegesen azt ,,kommunikálja” a film, hogy az egyház – intézményi elkülönülése ellenére is – ugyanolyan esendő, és esendőségében ugyanolyan sokféle, mint amilyenek mi vagyunk, mert reprezentánsai is közülük kerülnek ki. S leginkább így van ez a katolikus egyház esetében – tekintettel a kötelező cölibátusra. Rekrutációja – ugyancsak emberi döntés következtében – a szekularizált társadalomból, a laikusokból történő elhivatottak révén biztosított.

Ilyen értelemben is mondhatom, hogy a film a ,,sed intellegere” nyomvonalán készült. Ebből gyanítható, hogy fogadtatása sem lesz kevésbé zökkenőmentes, mint Karl Rahner tanaié. Azok is leginkább saját hitestársai számára voltak nehezen emészthetőek. Mert ha a názáreti immáron közülünk valóvá ,,domesztikáltatott”, akkor bizony ugyanígy közülünk való elhivatottjai okán gondolandó újra az egyház státusa önmaga számára éppúgy, mint a hívek megőrzése okán is. A hatalmi önkény galádságainak, az emberi tartások és emberi gyarlóságok sokféleségének megjelenítésén túl, ez a film igazi gondolati kihívása. Különösen ha azt vesszük figyelembe, hogy bármily rigid is volt az önkény, az – történelmi léptékkel mérve – efemernek bizonyult.

Akik megnézik, nem kell ,,higgyenek” ennek a filmnek. És nem kellene – ugyancsak hitük/hitetlenségük okán – ab ov elutasítani sem. Nem kell például elhiggyék, hogy ez – műfaját tekintve - ,,történelmi dokumentumfilm”. Nem az. Bár tegnapelőtt kezdődött, de ma is és holnap is játszódó – a mi statisztálásunkkal játszódó – folytatásos filmregény. Emiatt lehet – s talán kellene is – gondolkodni róla. Az empátiával tapétázott gnózis kápolnájában. De az is lehet, hogy ez utóbbi kápolnát – az ecclesia renovanda jegyében – még fel kell előbb építeni…

Gyarmati György
az Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltárának Főigazgatója